Duray Miklós előadása a Státustörvény vagy segélyezés? című konferencián Budapesten, 2003. június 20-án.
(Elhangzott a Batthyány Lajos Alapítvány és a Pro Minoritate Alapítvány által rendezett Státustörvény vagy segélyezés? című konferencián Budapesten, 2003. június 20-án)
Minden nemzet, amelynek gyökerei a történelem ismeretlen és ismert mélyrétegeibe ágyazódnak, létét a misztika, a hitvilág, a konkrét történelmi események a politikai élet, a gazdasági összefüggések és a nemzeti kultúra folyamatosságának függvényeként éli meg.
Ezt a szentenciát a létező valóságunk vonzatában mondhatjuk ki. Mert a magyar nemzet is történelmi sorsát, jelenét és jövőjét, részben a legendák világába vesző eredete, évszázados vándorlása, az ezeréves kárpát-medencei államisága, és részben a tőle függetlenül vagy az általa teremtett, többnyire szerencsétlen kimenetelű politikai események valamint mindezek fölött kultúrájának sodrásvonala határozza meg.
Nemzetünk történelmében volt több olyan megálló, amelyről alig tudtunk újraindulni. Ennek ellenére a kárpát-medencei létünk során Trianonig senki sem kérdőjelezte meg a magyarság állami, politikai és nemzeti folyamatosságát, pedig még ha voltak, akik elmúlásra ítéltnek véltek bennünket. Trianon óta azonban egy új valóság vesz körül bennünket: a jelenünk már nem a történelmi múltunk folytatása, a nemzet egy része számára az ország-állam-haza fogalma szétágazóvá vált, és veszélybe került kulturális integritásunk is.
Trianonban - a következményei miatt - számunkra sokkal veszélyesebb döntést hoztak ellenünkben, mint a tatárjárás volt, vagy a török hódoltság, netán a helytartósági rendszer. Trianonban az akkor és most is érvényes nemzetközi jog alapján szüntették meg a múltunk és a jövőnk közötti folyamatosságot, darabolták szét nemzetünket, amely a törzstől hét részre szakítottan, de a szülőföldjén, többmilliós része pedig pernyeszerű szétszórtságban él a világban. És mi mosolyogva, jószomszédsági, baráti, szövetségi viszonyban, sőt állampolgári közösségben élünk azokkal, akik ezt elkövették rajtunk, ill. azok utódaival, akik ennek a haszonélvezői. Nincs ettől nagyobb türelmesség!
Türelmességünk mellett azonban létezik, és egyre erőteljesebben jelentkezik, a nyugtalanságunk, amely a kialakult helyzetből okszerűen eredő folyamat következménye: félelmünk a szétszakított nemzet szétfejlődésétől. Ez nem az "oldott kéve" vagy a "herderi jóslat" visszatérő réme, hanem egy olyan valóság, aminek a programja a 20. századi békeszerződésekbe van beágyazva. Európában ma már csak egy vesztese van a múlt század két világháborújának: a magyarok. A nemzetközi politika és következményszerűen a nemzetközi jog mai ítélete szerint az európai stabilitás csak így tartható fenn.
A vesztesség és odadobottság érzete nem új eleme a felszín alatti magyar tudatnak. Csakhogy míg ez a Trianont követő két évtizedben egészségesen dühös tiltakozást, jóvátételi igényt váltott ki a magyar társadalomból, a második világháború után a változtathatatlanság démonának sugallatára a beletörődés és a beilleszkedés lélekguzsalyitó meggyőződésévé változott. Ezáltal az elviselhetetlent próbáltuk elviselhetővé mérsékelni, aminek az eredménye a fenntartható tengődés állapotának meghosszabbítása lett.
Évtizedeken keresztül leginkább a magyar kultúra működőképes egyetemessége hiányzott nekünk - a kultúrán kívül másra nem is mertünk gondolni. De ezt is csak azok hiányolták elsősorban, akik a nemzet törzsétől elszakítva éltek. Azok, akiket most könnyed eleganciával és már nem is tudatosított enyhe cinizmussal határon túli magyaroknak nevezünk. A maradék országon belül leginkább a társadalom egy töredéke, a népi összetartozás gyökereihez kapcsolódó értelmiségiek, az írók egy része, az egységes nemzetben gondolkodó polgárok és a rokoni kapcsolataikat rendületlenül ápoló szétszakított családok tartottak ki amellett, hogy csak a részek összessége az egész, és az egész jelenti a nemzetet. Évtizedeken át a szétszakított nemzet virtuális egysége csak a másodlagos társadalmi szerkezetek, az alternatív struktúrák révén létezett, a néprajzkutató csoportok, a táncházak, az olvasótáborok, a különböző éneklőcsoportok, később a földalatti egyház táborai jóvoltából. Ki kellett cselezni a politikai hatalmat, amely a magyar nemzetrészeket szétszakító államhatár mindkét oldalán ellenséges volt. Mert érdekszerű kötődése az egyik oldalon a büntetésszerűen megfogalmazott békeszerződéshez, a kizárólagos belügyekhez, és mindkét oldalon a szovjet típusú rendszerhez, a kommunizmushoz valamint, a szocializmushoz eleve ellentétben állt a magyar egyetemességgel.
Évtizedeken át tehát az egységes nemzet gondolatát csupán földalatti struktúrák éltették, az ún. második társadalom. A felszín fölötti valóságban pedig szembe kellett nézni azzal, hogy a maradék Magyarországon az államhatárokkal leválasztott nemzetrészek tagjai idegeneknek minősülnek, nemcsak a jog értelmében, hanem sokszor a közvélemény szerint is. A szülőföldön pedig megtűrt, másodrendű állampolgárként kellett élniük és meg kellett elégedniük - legjobb esetben - a társadalmi ranglétra középfokával és a gazdasági árnyékban elérhetõ szerény lehetõségekkel. Magyar nemzeti azonosságtudatuk nemcsak az államhatalom, hanem a társadalom részérõl is vagy a szocializmus eszméjével vagy az állam eszméjével összeegyeztethetetlennek, elítélendõnek, de legálabbis lenézett értéknek minõsült.
Mindez éltetõ alapja lett a szétfejlõdésnek, hiszen ilyen körülmények között az önszervezõdés csak állami felügyelet mellett, vagy a már említett felszín alatti kapcsolatokban jöhetett létre. Ez függetlenül attól volt így, hogy a politikai rendszer egyértelmû elnyomó volt-e, vagy - mint a rendszerváltozás után - már formálisan demokratikus. A közösség belsõ igényei szerint mûködõ legális szervezeti formák hiánya ugyanis a társadalom, a közösség szétesését eredményezi - ez alól nem jelentenek kivételt a számbeli kisebbségben élõ magyar közösségek sem. Ha ehhez hozzáadjuk az egyes államok sajátosságait, a magyaroktól eltérõ kulturális és politikai másságokat, a más-más nyelvi közeget, a különbözõ hivatalos és félhivatalos politikai orientációkat, az eltérõ gazdasági körülményeket, a kialakult és kialakuló helyzetek közötti különbségeket és a felmerülõ kérdésekre adandó, a környezethez kényszeredetten illeszkedõ válaszokat, a magyar oktatási és mûvelõdési lehetõségek korlátozottságát és hiányát, akkor nyilvánvaló, hogy a nemzet szétesését csak egy új stratégia és új politika állíthatja meg. De az új stratégia is csak akkor hozhat javulást, ha a felszín alatt erõsen él a nemzet egysége megtartásának rendíthetetlen óhaja, és ha ezt a mindenkori Magyarország állami feladatként vállalja, akkor is ha erre rosszallólag tekint a nemzetközi politika.
Szerencsénk volt, hogy a kommunista hatalmi rendszer bukása még abban az állapotban találta nemzetünket, amelyben volt remény a repedésekkel szabdalt nemzettest újjá- és újraépítésére. Antall József kijelentésére, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni oly módon rezonált a nemzet nagy része, mint a mesékben a varázspálca érintésére megelevenedõ kövek. Nem kétséges, hogy a nemzet nagy része ezt a mondatot várta több évtized óta, és nem véletlen, hogy a nemzet jelentõs része ezt a mondatot a politikai rendszerváltozással azonos jelentõségûnek értékelte. Úgy láttuk, hogy megszületett az új magyar nemzetpolitika.
A rendszerváltozás nyomán azonban kiderült, hogy a nemzet szétfejlõdésének veszélyét magában rejtõ összes tényezõ közül három a legveszélyesebb:
- az államhatárokkal leválasztott magyar közösségek autonóm önszervezõdési lehetõségének a hiánya;
- az államhatárokkal szétválasztott magyar nemzetrészek közös jövõtervezésének a hiánya és
- a nemzeti paradigma hiánya, azaz a közmegegyezés hiánya a nemzetpolitika alapelveiben.
Antall Józsefnek a kormányalakítás után tett kijelentése csupán kaput nyitott, de ezen a kapun be kellett, ill. be kellett volna vinni a nemzet újjáépítendõ házába e három kérdéskör összes megoldási lehetõségét.
Az 1990-es elsõ szabad választások évében letettük az alapkövét egy olyan szervezõdésnek, amely az elszakított nemzetrészek politikai gondolkodását volt hivatott összehangolni. Ez egy olyan rendszeres tevékenységet indított el, amelynek ugyan vége szakadt 1994-ben az Antall-Boros kormány leváltásával, de megérlelõdött az igény az évtizedeken át nélkülözött közös gondolkodásra Bukaresttõl Pozsonyig, Beregszásztól Alsólendváig és az Ung-vidéktõl Szerémségig. A közép-európai népcsoportok fórumának keretében kialakult együttgondolkodás egy nyomasztó felismeréssel járt: már nem létezik olyan magyar nemzeti paradigma, amelyet az egész nemzet politikai programként is elfogad. A nemzetet lazán összefogó eszmék már csak a vágyak szintjén jelentkeznek. Ezért nem tudunk választ adni együttesen a rendszerváltozást követõ, és a 21. század küszöbén elõttünk álló kihívásokra, mert a nemzet egyes társadalmi csoportjai az évtizedeken át szünetelõ párbeszéd miatt mást-mást tartanak fontosnak, gyakran ellentétes értékeket és célokat. Egyik a nemzeti sajátosságokat, a másik a másságot; az egyik a családi életet, a másik a szabadosságot; az egyik a szabad versenyt, a másik a hazai vállalkozók érvényesülését; az egyik a gyermekes családokat, a másik a nyugdíjasokat; az egyik a tudást a másik a parttalanságot. Az államhatárokkal leválasztott nemzetrészekben pedig az önvédelmi harc keltette fáradság kezdett jelentkezni. A legnagyobb zavarodottság a nemzet sorskérdésével kapcsolatban jelentkezett, mert a mögöttünk álló nyolcvan év során elveszítettük szolidaritásérzésünket és elfelejtettük, hogy a nemzethez nemcsak azáltal tartozunk, hogy ezt kinyilatkoztatjuk, hogy magyarul beszélünk, hanem az egészével kell közösséget vállalnunk, mert a nemzethez tartozás nem csupán a kulturális közösséget jelenti, hanem a társadalom egészét. A nemzet az együtt megélt múlt, a közösen alakított jelen és az együtt tervezett jövõ sajátos történelmi, kulturális és politikai alakulata. A nemzet ezért több, mint az állampolgárok csoportja, vagy egy falu, város, megye, állam lakosainak halmaza.
Ekkor kezdtük különbözõ mûhelyekben keresni az új magyar paradigmát, és a nemzeti stratégia fõ pilléreit. Ettõl reméltük, hogy átlendülhetünk a kommunizmus évtizedeiben keletkezett értékrendi válságon, a rendszerváltozás, az elõttünk álló európai integráció és a globalizmus teremtette zavarodottságon.
Viszonylag hamar egyezségre jutottunk abban, hogy a társadalomnak a családra és a tudásra kell összpontosítania. Az egész nemzetet összefogó kérdésekben azonban nehezebben alakult ki az egyetértés, de végül is megfogalmaztuk válaszainkat. Az egyik következtetés az lett, hogy meg kell teremteni a jövõtervezés fórumait, ahol az egész nemzet politikai és nem politikai elitje rendszeresen találkozhat. A másik válasz az államhatárokkal elválasztott, számbeli kisebbségben élõ nemzetrészek szülõföldön való boldogulását érintette. Ennek a lényege az volt, hogy nem az elvándorlást kell választani, amely ugyan keserû, de a könnyebbik megoldás, hanem ott kell építkezni, gyarapodni, ahol az õsök éltek - a nemzet szálláshelyein. A harmadik következtetés a nemzetközi politika szempontjából legérzékenyebb kérdésre vonatkozott: újraegyesíthetõ-e a szétdarabolt nemzet? Ha igen, hogyan? Az újraegyesítés két lehetséges módját vizsgáltuk meg. Az egyik az állampolgári újraegyesítés volt a kettõs állampolgárság intézményének alkalmazásával. A Magyarországgal szomszédos államokban azonban a kettõs állampolgárságot jogilag olyannyira különbözõ módon kezelik, hogy az ott élõ magyarok zöme számára ez a megoldás inkább kárt okozott volna, mintsem a javukat szolgálta volna. Ezután született meg a nemzet határon átnyúló újraintegrálásának gondolata az európai integráció példájából kiindulva.
Ezek az elképzelések már 1996-ban készen álltak, részben a Horn kormány által megszervezett elsõ magyar-magyar csúcstalálkozó jóvoltából. De senki sem tudta, hogy mikor válthatók valóra, hiszen a magyarországi társadalom nemzetpolitikai szempontból megítélve kaotikus, azaz posztparadigmális állapotban találtatott.
A feladat azonban meg volt fogalmazva:
- létre kell hozni a nemzet együttgondolkodásának, közös jövõépítésének intézményét;
- csökkenteni kell a maradék Magyarország határain kívül élõ magyarok jogi idegenségét Magyarországon minden olyan viszonylatban, ami nem ütközik a nemzetközi jogba;
- létre kell hozni az elszakított nemzetrészek szülõföldön való boldogulását segítõ támogatások egységes rendszerét;
- meg kell teremteni a nemzet határon átívelõ újraegyesítésének feltételeit.
Úgy tûnt 1996-ban, hogy a négy célkitûzés talán egy 20 éves munkával elérhetõ, de az 1998-as magyarországi kormányváltás után rövidesen beindult a program. Egyrészt azáltal, hogy megalakult a Magyar Állandó Értekezlet, amelyet mind kormányhatározat, mind parlamenti határozat szentesített. Ezt követõen megkezdõdtek a munkálatok a státustörvényen.
A státustörvény, mint ahogy ezt a törvénynek ez a nemhivatalos munkaelnevezés is tanúsítja, célul tûzte ki, hogy meghatározza a Magyarországgal szomszédos államokban élõ magyarok magyarországi jogi helyzetét, azaz csökkentse jogi idegenségüket abban az államban, amelynek a mindenkori magyar haza tisztét kell betöltenie. Ehhez az elvhez kapcsolódott a státustörvénynek mindazon megfogalmazása, amely a Magyarországon igénybe vehetõ kedvezményeket
a magyarországi állampolgárok hasonló jogosultságaival azonosította, és kimondta az alanyi jogon igénybe vehetõ támogatások körét.
A törvény megfogalmazta a szülõföldön való boldogulás alapelemeit az egyéni és közösségi támogatások egységes rendszerének megteremtésével, amely tervszerû kulturális vonatkozású stratégiai és fejlesztési beruházásokat is lehetõvé tett volna. A személyi jogosultság meghatározásában az 1990-es évek második felének európai integrációs ihletettsége jelent meg. Sikerült feloldani az állampolgársághoz kötõdõ nemzetállami és államtotalista doktrínát, miszerint az állampolgár az állam tulajdona.
A jogosultságot tehát nem az állampolgársághoz, hanem a lakóhelyhez és a közösséghez (ebben az esetben a magyar nemzeti közösséghez) való tartozással határozta meg a törvény. Ennek vált szimbólumává a Magyar Igazolvány, amely rövid idõ alatt a magyar nemzeti összetartozás új jelképe lett. A törvény ugyanakkor követte a legnemesebb és legrégibb közösségalakító magyar hagyományt: a befogadás eszméjét. Egyenrangúsította a magyar jogosultakkal a nem magyar családtagokat - mert akik egy közösségben élnek velünk, azok olyanok mintha belõlünk vétettek volna.
A státustörvény a 20. század végi ill. a 21. század kezdetét jelentõ új magyar nemzetstratégia kiemelkedõ alkotása, hibái ellenére is. Elsõ lépés volt ez a nemzet határon átívelõ újraegyesítésére. Újszerûsége és idõszerûsége mellett legnagyobb erénye, hogy úgy kísérli meg a határokkal szétdarabolt nemzet összefogását, hogy nem kérdõjelezi meg az európai stabilitás támpontjait, nem sérti a szomszédos államok jogrendjét, sem az európai jogszokásokat. A státustörvény csupán szokatlan, mert 1945 óta Európa hozzászokott, hogy a magyarokkal bármit lehet cselekedni. Így az a benyomás keletkezett nemzetközi viszonylatban, hogy a trianoni és párizsi békeszerzõdés mögötti szándékok beteljesültek - már nincs magyar önrendelkezési akarat. A státustörvény azonban az ellenkezõjét bizonyította, de oly módon, hogy senki jogát nem sértette, csak az alattomos politikai szándékokkal került ellentétbe. A törvény módosítása során is ez váltotta ki a konfliktusokat.
Duray Miklós
